Elég sokat gondolkodom rajta, vajon jól csináltam-e, tudtam e elég jó anya lenni, felnevelni, felkészíteni őket mindenre, ami a felnőtté válásukhoz kellett...és meddig tart ez a feladat? Egyszemlány gyakorlatilag nyolc éve nem él velem minden nap, akkor kezdte az egyetemet majd az öt év után az önálló életét Győrben, tehát nem is mindennapos távolságban. Vele szerintem sokkal jobb lett a kapcsolatunk, ez még inkább javult, amikor bő egy éve közelebb költözött és bármikor elmehetünk egymáshoz ha épp az a vágy. Nagyfiú január végén elköltözött a barátnőjéhez, akiről kb abban a pillanatban derült ki hogy van...persze hogy sejtettem, de az elköltözésnek semmi előjele nem volt. Meglepett és nem esett jól, annak ellenére hogy természetesen azt szeretném hogy ő boldog legyen. Azóta elég keveset kommunikálunk, keveset találkozunk, de ha szükség van rá hogy segítsen, mindig jön. Kispasi az ősszel 18 lesz..barátnő nincs, másfél év múlva egyetemista lesz, várhatóan nem itt a városban. Akkor aztán teljesen egyedül maradok a mindennapokban, remélem Csufka azért velem lesz még...
Tegnap egész véletlenül rátaláltam egy podcastre, D Tóth Kriszta és Orvos-Tóth Noémi beszélgetése, az a címe: Mi lesz belőlünk, ha kirepül a gyerek? Ezt a kérdést elég sokszor felteszem magamnak mostanában, keresem a helyem a világban, a saját életemben. Amikor a gyerekek születtek, fokozatosan lett egyre több és több feladatom, hol elhavaztam, hogy egész jól sikerült megugranom az akadályokat. Ez igaz az utóbbi több mint tíz évre is, mióta egyedül maradtam velük. Aztán ahogy nőttek és egyre könnyebb lett, még mindig volt mit csinálnom, ha más nem is, egyszerűen csak az ellátásuk és a lakás rendbentartása. A munkahelyváltoztatásom egy csomó kihívást adott és ad azóta is, eleinte ez sok energiába és tanulásba került, ami elvette az felszabaduló idő és energia egy részét. Ráadásul mióta a Kedvesem is része az életünknek, rá is szánok az időmből, az itthoni dolgokat inkább hétköznap végzem el, hiszem a vele töltött hétvégén nem takarítani akarok. Időnként eszembe jutott, hogy jó lenne egy barátnő, akivel el lehet menni pl moziba vagy színházba, ahova egyedül nem akartam...aztán rájöttem hogy ha eddig nem lett ehhez társaságom, így ötven felé egy csomó csalódással a hátam mögött már nem is lesz, nem fogok tudni bízni senkiben. Elfogadtam, elfoglaltam magam: egy kis kézimunka, keresztszemes vagy kötögetés, gyémántkirakó, játék a telefonon, sütögetés, nem tűnt fel hogy nem így kéne. Ez kb most januárban változott meg, vagy most néztem szembe vele: Kispasival kettesben élünk, még kevesebb az itthoni feladat. Rájöttem hogy kezdenem kell valamit magammal. Talán ennek egy kezdetleges lépése volt a könyvtárba való beiratkozás október végén, de igazán olvasni talán csak januárban kezdtem el. Nem tudom mi lesz ebből, igyekszem megtalálni magam, vagy kitalálni valami újat, ehhez várom pl a tavaszt. A már említett beszélgetésben hallottam, hogy nem jó a gyerekeknek se, ha azt látják, hogy anya csak otthon ül és őket várja haza folyamatosan, de a saját életében már nincsenek célok. Nem akarok ilyen lenni, főleg nem akarok besavanyodni a négy fal közé, pedig már észreveszem hogy jó úton haladok effelé: ha tehetem nem mozdulok ki a lakásból, olvasgatok, zenét hallgatok, takarítok, de egyedül...Amikor agy csomó megvalósítandó tervem volt erre az évre, nem gondoltam, hogy ezek mellé egy komoly, megoldandó feladatot fogok kapni, ami jelentősen fogja befolyásolni későbbi éveimet.
