Bevallom, utálom ezt a szót...a problémát magát pedig "úri huncutságnak" tartottam...nagyjából pár nappal ezelőttig. Akkor támadt egy kósza gondolatom, hogy vajon nem itt tartok-e...utánaolvastam és felállítottam a diagnózist: de, pontosan, már nem is az elején, inkább a közepe-vége felé.
Itt találtam egy nagyon jó összefoglalót arról, hogy mit is érzek mostanában. Ez egy hosszú folyamat eredménye, ami egy csomó tőlem független döntés miatt vezetett idáig. A "legszebb" az egészben, hogy nem csak én érzek így, hanem a kollegáim többsége is. Van aki kimondja a gondolatait. érzéseit, van aki nem, de látszik rajta is egyrészt a fortyogás, másrészt a tehetetlenség...és vannak a bátrabbak, akik fiatalok, függetlenek, akiket ráadásul jobban érintett a változás, akik felálltak...ki korábban ki később, de már három olyan emberrel vagyunk kevesebben akikért nagy kár...emberileg és szakmailag egyaránt. Egy munkahelyi változásnál az ember igyekszik türelmes lenni, hiszen az új embernek át kell látni a már meglevő és működő rendszert és fel kell venni a fordulatszámot, meg kell ismernie az ittlevő kollegákat, akikkel csapatként együtt kell hogy húzza a szekeret. Amikor erre irányuló igyekezet apró jele se látszik, ugyanakkor minden más lesz mint eddig volt, amikor teljesen érthetetlen és logikátlan döntések megszületnek, mások, amelyek nem kerülnének pénzbe vagy nem annyiba, azok pedig nem...na ez az, amikor a bizonytalanság a holnapot illetően megindul...és vagy felállás vagy kiégés lesz a vége. A lelkes csapat, akik itt voltunk, már más. Persze, lehet azt mondani, hogy belefásultak az emberek a munkába, megismertük egymást, nincs érdekesség...de nem, ez nem az az érzés.
Már csak meg kell találnom a megoldást, a probléma megoldását, ki kell alakítanom a saját túlélési, felállási stratégiámat ebből a helyzetből. De ebben jó vagyok, szerintem egész életemben előjött ez a feladat, legalábbis nem most először. De most először ennyire és most először adtam neki nevet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése