Egy csodálatos budapesti hétvége van mögöttünk, ráadásul háromnapos :)
Csavarogtunk, vásárolgattunk, kirándultunk , tömegközlekedtünk, megkerestük a Kukacot és a Lego oroszlánt, megmásztuk Budapest lépcsőinek nagy részét (így éreztem szombat este az izmaimat :) ), kilátóztunk, Gyermekvasutaztunk, Libegőztünk. Aztán nagyon finom husilevest ettünk és jókat aludtunk. Feltöltődős hétvége volt, szerelmes, kézenfogva sétálós.
Ahogy öregszem és változik az élet körülöttem, a gyerekek, a munkahely, a társaság, a barátok, az mindig vegyes érzéseket indít el.
Sokáig, több évig éltem társtalanul, neveltem a gyerekeimet és igyekeztem nap mint nap helytállni a munkahelyemen, maximálisan megfelelni mindenkinek, az elvárásoknak és akár a feladatok elé menni. Hogy megérte-e ne most firtassuk, de vissza fogok térni rá. Gyerekek, család szempontjából biztosan megérte, azt nap mint nap bizonyítják.
Két évvel ezelőtt, pár héttel a legutóbbi új szakmám megszerzését követően belépett a szerelem az életembe. Akkor még nem tudtam mennyire lesz tartós az ottléte, mára tudom hogy nagyon. Az első pillanattól kezdve támogatott, bátorított, meghallgatott, kérdezett és segíteni igyekezett a döntésem meghozatalában és később a kivitelezésében. Elhatároztam hogy otthagyom a munkahelyem, aztán eljutottam arra a pontra hogy bármi áron...pedig az volt az igazán nekem való munka: változatos, pörgős, intézkedős, emberekkel,gyerekekkel foglalkozós. A bármi más elfogadása hozta a békét, amit érzek: pályáztam egy állásra, az első, eredeti szakmámnak megfelelőre, amiben elég keveset dolgoztam a suli elvégzése után. És pont ma egy éve csörrent meg a várva várt telefon, hogy ha akarok még itt dolgozni, akkor december 1-én szeretettel várnak. (elhúzódó felvételi folyamat volt, próbamunkával, elbeszélgetéssel de végül számomra kedvező eredmény született, igaz hogy két hónap alatt...közben többször feladtam a reményt bevallom, de a Szerelmem akkor is tartotta bennem a lelket). Azóta eltelt csomó hónap, minden nap lelkesen jövök dolgozni, rengeteget tanultam, magabiztosabb vagyok a munkában mindenképpen. Persze azon kívül is, hiszen a szeretetburok ami körülvesz erősíti hogy mindannak ellenére ami velem történt, nem vagyok rossz ember...és itt jön a visszacsatolás: 7,5 év után úgy jöttem el az előző helyemről, mint bármelyik másik kedden tettem volna, se egy vigyázz magadra se egy jó hogy itt voltál, se egy kár hogy elmész...pedig képmutatásból ott volt elég, bármelyiket ki lehetett volna mondani nyugodtan 😛. Tették ezt azok az emberek akikkel éveken át együtt dolgoztam, és voltak olyan időszakok amikor azt hittem a barátaim is..persze, érdekbarátságok...ezt már tudom. Volt néhány volt kollega, akit amint kiléptem a kapun mindenféle felületen letiltottam hogy ne nézegethesse az életemet, de a zöme, főleg akiket jobbnak gondoltam, megmaradtak ismerősnek. És eltelt majdnem egy év és ezek a kapcsolatok megszakadtak, teljesen. Tehát mik voltak? Érdekbarátságok, érdekkapcsolatok...én meg ennyi idősen olyan hülye és naív voltam hogy azt hittem szeretnek....mindegy most már, azt hiszem lezártam a múltam ezen részét és újult erővel vetem bele magam az új életem alakításába. Mert az a fontos, előre kell nézni és nem hátra...más emberek cselekedeteit nem tudom megérteni, csak minősíteni, magamnak, a családomnak, a páromnak, amikor arról van szó hogy miért nincsenek barátaim...
