Ugye aki december végén költözik Lengyelország nagyon északi részére, annak találó ajándék
egy meleg zokni:
egy nyakmelegítő:
egy pár kesztyű, amiben még használható marad a kezünk:
Nagyon örült neki, bár sírt is...szóval elmenni nem mindig boldogan lehet...
Remélem vége...
Öregszem? Lehet...mindig azt gondoltam hogy akinek meghalnak az ismerősei, az öreg...nem érzem magam annak, és ez az év mégis sokadszor csapott arcul...
Év elején tudtam meg hogy meghalt a kedvenc üzemorvos doktornénim...tudtam hogy beteg, évek óta kűzdött, úgy tűnt sikerrel, de valószínűleg csak ő tudta hogy mégsem..Neki köszönhetem hogy Kispasi megfoganhatott, így hát ő volt az első, akinek ezt a hírt elmondtam.
Még tavaly december 13-án meghalt egy barátom, az az ember, akivel bár nem tartottuk rendszeresen a kapcsolatot mégis barátomnak tartok. (ezért is történhetett hogy csak januárban tudtam meg). A ritka telefonálások és a még ritkább találkozások ellenére mindig tudtunk beszélgetni, ott folytatni ahol abbahagytuk. 46 éves volt...és én egész életemre adós maradtam neki egy babgulyással..mert azt mondta, "mindenkinek van egy párja Szöszi, neked is, nekem is és ha megtalálod egy jó babgulyás mellett megbeszéljük"
Nyáron meghalt az első közvetlen főnököm, aki ebbe a városba való kerülésemkor a szárnyai alá vett. Bőven a gyereke lehettem volna és bár akkor nem mindig szerettem a kioktató, irányító, anyáskodó megjegyzéseiért, tudom hogy jót akart nekem. Türelemmel magyarázott az algákról, baktériumokról, vírusokról, táptalajokról és a kezemet fogva tanított széleszteni...
Vele egy napon elment egy barátnőm...Előtte hónapokig az első sorból nézhettem végig, hogy egy combnyaktörés hogy vezet halálhoz...nem tudtam többet segíteni mint hogy látogattam, szeretgettem, üzenetekben és telefonhívásokban tartottam benne a lelket.
Valahol a veszteségek között tartom számon a volt kollegákat az előző helyemről, akik közül volt akit a barátomnak gondoltam. Szerencsére egyre kevésbé jutnak eszembe, más és mások lettek a fontosak.
A fontosak közül ma egy barátnőmtől elköszöntem...megy Lengyelországba két és fél évre, a párja után. Naponta találkoztunk, együtt dolgoztunk, nagyon fog hiányozni, hosszú idő lesz ez nélküle.
Vrbnik, a világ legkeskenyebb utcája:
Pula:
Fiume:
Fura nyár ez az idei, érzésre és az időjárást tekintve is. Mióta nem iskolában dolgozom és a gyerekeim sem igényelnek folyamatos felügyeletet, nincs olyan éles határa sem a nyár kezdetének sem a végének. Az időjárás se robbant be az idén már májusban az elviselhetetlen harmincvalamennyi fokkal és szárazsággal, hanem sok eső és összevissza idő volt. Kispasi az iskola végétől a vándortábor kezdetéig dolgozott, tehát ugyanúgy kelt és ugyanúgy szendvicsgyár voltam reggelente mint a tanév folyamán. Biztos ezeknek a tényezőknek az összessége miatt volt az, hogy a nyaralás előtti izgalom , hetekig tartó készülődés is elmaradt. (meg végre nem fél autónyi kajával felpakolva mentünk, nem kellett előre menüt írni és bevásárolni).
A nyaralás ennek ellenére jól sikerült, bár hiányérzetem maradt. Az időjárás ott sem volt tökéletes, esett, borult volt, sőt még egy hatalmas éjszakai jégesőt is "sikerült" átélnünk, az autó szerzett egy csomó horpadást. (Én még ilyet nem láttam, diónyi, de inkább tojásnyi jegek estek az éjszaka közepén, szárazon is és esővel is). A cél ismét Horvátország volt, nem tagadom, szerelem hely nekem. A szállás Krk szigeten volt, Omisalj nevű település óvárosi részében. Nem tudom szavakkal leírni milyen csodálatos hely, igazi macskaköves, mediterrán kavalkád egy hegy tetején, rengeteg csodaszép növénnyel, összevisszasággal amit megszoktunk Horvátországtól.
Omisalj:
Kilátás egy útszéli parkolóból:
És a jellegzetes kép, Rovinj:
Kispasival:
Egy bejegyzésben úgysem lehet mindent...
Az idén nyáron az időjárás mindenféle, leginkább nem nyári...augusztus eleje van és eddig kétszer voltam a Balatonon...nincs meleg, sokat esik az eső és irdatlan viharok vannak, borsónyi, diónyi, tojásnyi jegekkel..
A virágaim viszont szépek:
Ezt az Énsómtól kaptam, remélem nem csak az eladáskori virága lesz ilyen színű...
Ezeket az idén vettem magamnak, mert szeretem:
Pár éve szeretem a fehér muskátlit, erősen gondolkodom hogy jövőre csak azt veszek. A mostani tövek öregek, szerintem az utolsó évük és fiatalítani kell.
Két és fél éves, akaratos, zabagép, nagyon bújós, nagyon szerelmes, nagyon pusziosztós, nagyon imádjuk, ő így tökéletes ahogy van. Nemcsak én imádom hanem mindenki.
 |
| Közelről figyeli a bicikliszerelést |
 |
| Elfáradt |
 |
| Kaja bármikor bármennyi jöhet, kedvenc gyermekláncfű |
 |
| Azok a szemek 😍 |
 |
| Pihi |
Úgy érzem öregszem...legalábbis mindig ők szokták mondani hogy rohan az idő. Eltelt a február, a március és már az április fele is mióta nem írtam semmit.
Tulajdonképpen semmi extra nem történik velünk. Vagy az már extra hogy szerencsére mindenki egészséges, szeretünk együtt lenni, a gyerekek is jól elvannak együtt, nagy társasozások, filmnézések vannak? Ráadásul a mi életünk is tökéletes. Egyszemlány amikor csak teheti hazajön, Nagyfiú életében eljöttek a dolgos munkás hétköznapok az egyetem sikeres elvégzése után. Kispasi meg nő, komolyodik, újabban íjászkodik a gitározás mellett és szombatonként dolgozik.
Március közepén a Kedvesemmel elszöktünk egy hosszúhétvégére kirándulni, semmittenni Cserkeszőlőre, nagyon jó volt. Az idő pocsék, de a melegvizű medencében békésen ázni és beszélgetni tökéletes volt.
Eltelt a húsvét is, nálunk az idén szombatra esett. Ekkora családot már nem egyszerű összeszedni, mindenkinek többfelé van kötelezettsége. A húsvétot nem szeretem, az együttlét az ünnep benne igazán. Pénteken a szeles rosszidő ellenére kirándultunk Balatonboglárra a Gömbkilátóba, szombaton elmentünk a szüleimhez, egész nap együtt voltunk, társasoztunk, beszélgettünk, jókat nevettünk, jókat ettünk. Aztán vasárnap Kispasi elment az apukájához, délután a Kedvesem haza hogy a saját gyerekeivel folytassa a húsvétolást tovább. Hétfő reggel a nagyok is apukájukhoz mentek, onnan Egyszemlányék vissza se jöttek már, mentek a saját otthonukba, Győrbe. Én meg egész nap egyedül voltam nem találtam a helyem. Mindent kivasaltam, ez már sokadszor fordul elő. Kötögettem, mostam, főztem másnapra. Fura egyedül lenni...na jó, Csufka velem volt. Hatalmas nagy szerelemben telnek a napok vele, imádom.
Gondoltunk egy merészet és nagyot és egy non stop buszos úttal elmentünk megnézni Velencét, a karnevál egyik hétvégéjén. Romantikus séta, napsütéses hideg szerencsére eső és szél nélkül, rengeteg híd és lépcső, nyugalom és béke, maszkok, álarcok és sok sok ember...ez volt Velence nekünk egy napban.
Igen...maradék fonalak felhasználása a cél, ezt találtam meg most éppen. A zoknit úgyis csak lakásban hordja, azt mondta mindegy milyen színe van.
December vége meglátogattuk a testvéreméket, Németország közepén. Ismerem magam, önvédelemből egyre jobb vagyok, tehát nagy ívben eljerültem az ismert fonalas boltot és a tesómat nem is kérdeztem hogy hol van még...
Két gombolyag fonal mégiscsak hazajött velem egy átlagos bevásárlás után...annyira szép színe volt, hogy már láttam magam előtt a kész zoknit, Kispasinak. A méret 44/45, nem bíztam benne hogy egy gombolyag elég lesz. Az lett, úgyhogy fogok még egyet kötni, lehet hogy neki, lehet hogy magamnak.
Megint vége egy évnek...
Kíhívásokkal teli év volt, ez látszott már az elején és akkor még a világ változásai nem is látszottak. Jelentem, megoldottunk mindent. Azzal az érzéssel zártam az évet, hogy remélem a következő se lesz rosszabb és akkor nincs okom panaszra.
Új munkahellyel, új emberekkel, új feladatokkal indult az év. Bizonyítani akartam magamnak hogy meg tudom csinálni, megállom a helyem. Bizonyítani akartam a gyerekeknek, hogy merni kell változtatni. Bizonyítani akartam a Kedvesemnek, a szüleimnek, mindenkinek, hogy képes vagyok hátatfordítani a megszokottnak és valami mással foglalkozni. Bizonyítani akartam a barátnőmnek és a főnökömnek, hogy megérdemlem a bizalmat, a rám bízott feladatokat el tudom végezni. Azt hiszem kijelenthetem, hogy sikerült, ebben megerősít egy üzenet, amiben a főnököm megköszöni az éves munkát, de persze nem csak így sablonosan, hanem személyre szólóan. Ez egy új érzés volt, sose kaptam ilyet, őszintét meg főleg nem. Az új helyzet világított rá arra, hogy lehet más a munkatársi viszony, mint volt az utóbbi években. Nagyon nem mindegy milyen hangulat uralkodik ott, ahol a nap nagy részét töltjük és ahol nap mint nap megoldandó feladatokkal találkozunk. Minden nap szívesen jöttem dolgozni, tudtam hogy ha valami nem megy, bárkitől kérhetek segítséget, nem lesz semmi negatív következménye, nem fognak még csak összesúgni se a hátam mögött. Ez csak nekem fura? Vagy ez máshol természetes és eddig én voltam rossz helyen?
A gyerekek tovább nőttek az elmúlt évben, ennek minden előnyével és hátrányával. Egyszemlány sikeresen befejezte az egyetemet, megvalósította az álmát. Utána azonnal belépett a nagybetűs Életbe, összeköltözés egy ismeretlen városban, munkahely, feladatok, szinte mindennapos vezetéssel. Megállta a helyét, a munkájában is és otthon is. Fura érzés volt látni anyaként hogy nővé vált az én kislányom, ahogy apránként kialakítják a közös életüket és a saját felnőtt életét is. Elengedtem őt, de megmaradtam biztos hátországnak, szinte naponta beszélünk, átalakult a kapcsolatunk de nagyon tetszik ez az irány. A fiúk tanulnak, mindenki teszi a dolgát, ügyesek én meg büszkén nézegetem őket. Nagyfiú életében megtörtént az első szerelem elmúlása, nagyjából a szakdolgozat elkészítésével egyidőben. Pár hét múlva államvizsga és a második gyermekem is diplomás lesz.
Végül a Szerelem: az egész évben végig maradt a csodálatos boldog rózsaszín szeretetbuborék. Sokat kirándultunk, beszélgettünk, sétáltunk, vagy csak éltük a mindennapokat. Kicsit átalakult az együtt töltött idő, már megcsinálom az épp aktuális házimunkát akkor is, ha ő itt van (oké, nem nagytakarítás, de mosás teregetés). Október végén kifestettük a lakás nagy részét, ketten együtt. Jó feladat volt, tetszik a közös tevékenykedés vele és az eredmény is. Megbeszéltük hogy a kapcsolatunk így tökéletes, nem változtatunk semmin de mindketten nagyon vigyázunk erre a törékeny kincsre, amit kaptunk.
Ahogy a világot elnézem, nem lesz könnyű év 2023 sem. Szerencsés vagyok, csodálatos családom van, a szüleim egészségesek, a gyerekeim is, szép lassan elérik a céljaikat, van munkám, ráadásul szeretem is, van egy csodálatos társam, boldog életem és Csufika, aki minden nap bizonyítja hogy imád :) . Kell ennél több?
Ami az évből kimaradt, amiből többet szeretnék: olvasás, kreatív tevékenység.
