Hónapok óta érlelődött a döntés, de gondolom ezt mindenki ismeri. Az első "ez nekem itt már nem jó " érzéstől kezdve a lépés megtételéig elég sok idő telt el, majdnem fél év. Mostanra idegileg olyan állapotba kerültem hogy kb nem ismerek magamra...ezért éreztem azt, hogy ha megnyílik egy ajtó, akkor az nem véletlen. Nagyon nagyon szerettem itt dolgozni, a munka változatos volt, a környezet modern, jól felszerelt, tényleg kifogástalan. A társaság változó, itt mindig is nagy volt a fluktuáció. Rengeteg embert ismertem meg, olyanokat akikért kár lett volna ha kimaradnak az életemből. Meg persze a másik végletet is, akikre azt szoktam mondani, mindenki jó valamire, ha másra nem hát elrettentő példának. Utolsó itt töltött hónapomat úgy keserítették meg, ahogy csak tudták, de azt kívánom hogy ennél nagyobb örömük sose legyen az életeben. Nem engedtek el akkor amikor szerettem volna, nem engedték hogy kivegyem a szabimat a felmondási idő alatt és az összes utálatos munkát meg kellett csinálnom. Jó lenne egy kandikamerával végignézni az első néhány hetet, hónapot, hogy hogyan boldogulnak a munkámmal azok az emberek akiknek nem kellett sem a tudást, sem a praktikákat, sem a mozdulatokat, de még a feladatot se átadnom.
Az új munkahelyen kezdésem nem volt zökkenőmentes, ugyanis nem kaptam meg az üzemorvostól az alkalmasságit egy borzalmasan rossz véreredmény miatt. Tehát most munkanélküli vagyok és próbálom magam rendbehozni hogy újra dolgozhassak, ha megvárnak, ha lesz hol...
Az élet néha produkál fura fordulatokat, de hiszem hogy minden okkal történik és úgy tűnik most rá kell jönnöm hogy foglalkoznom kell magammal is nem mindig csak másokkal. Remélem időben elkaptuk ezt a nyavalyát és nemsokára boldogan kelhetek reggel ötkor hogy elbicajozzak dolgozni...ez a terv ugyanis, amíg jó idő lesz.
.jpeg)
