Gondoltunk egy merészet és nagyot és egy non stop buszos úttal elmentünk megnézni Velencét, a karnevál egyik hétvégéjén. Romantikus séta, napsütéses hideg szerencsére eső és szél nélkül, rengeteg híd és lépcső, nyugalom és béke, maszkok, álarcok és sok sok ember...ez volt Velence nekünk egy napban.
Igen...maradék fonalak felhasználása a cél, ezt találtam meg most éppen. A zoknit úgyis csak lakásban hordja, azt mondta mindegy milyen színe van.
December vége meglátogattuk a testvéreméket, Németország közepén. Ismerem magam, önvédelemből egyre jobb vagyok, tehát nagy ívben eljerültem az ismert fonalas boltot és a tesómat nem is kérdeztem hogy hol van még...
Két gombolyag fonal mégiscsak hazajött velem egy átlagos bevásárlás után...annyira szép színe volt, hogy már láttam magam előtt a kész zoknit, Kispasinak. A méret 44/45, nem bíztam benne hogy egy gombolyag elég lesz. Az lett, úgyhogy fogok még egyet kötni, lehet hogy neki, lehet hogy magamnak.
Megint vége egy évnek...
Kíhívásokkal teli év volt, ez látszott már az elején és akkor még a világ változásai nem is látszottak. Jelentem, megoldottunk mindent. Azzal az érzéssel zártam az évet, hogy remélem a következő se lesz rosszabb és akkor nincs okom panaszra.
Új munkahellyel, új emberekkel, új feladatokkal indult az év. Bizonyítani akartam magamnak hogy meg tudom csinálni, megállom a helyem. Bizonyítani akartam a gyerekeknek, hogy merni kell változtatni. Bizonyítani akartam a Kedvesemnek, a szüleimnek, mindenkinek, hogy képes vagyok hátatfordítani a megszokottnak és valami mással foglalkozni. Bizonyítani akartam a barátnőmnek és a főnökömnek, hogy megérdemlem a bizalmat, a rám bízott feladatokat el tudom végezni. Azt hiszem kijelenthetem, hogy sikerült, ebben megerősít egy üzenet, amiben a főnököm megköszöni az éves munkát, de persze nem csak így sablonosan, hanem személyre szólóan. Ez egy új érzés volt, sose kaptam ilyet, őszintét meg főleg nem. Az új helyzet világított rá arra, hogy lehet más a munkatársi viszony, mint volt az utóbbi években. Nagyon nem mindegy milyen hangulat uralkodik ott, ahol a nap nagy részét töltjük és ahol nap mint nap megoldandó feladatokkal találkozunk. Minden nap szívesen jöttem dolgozni, tudtam hogy ha valami nem megy, bárkitől kérhetek segítséget, nem lesz semmi negatív következménye, nem fognak még csak összesúgni se a hátam mögött. Ez csak nekem fura? Vagy ez máshol természetes és eddig én voltam rossz helyen?
A gyerekek tovább nőttek az elmúlt évben, ennek minden előnyével és hátrányával. Egyszemlány sikeresen befejezte az egyetemet, megvalósította az álmát. Utána azonnal belépett a nagybetűs Életbe, összeköltözés egy ismeretlen városban, munkahely, feladatok, szinte mindennapos vezetéssel. Megállta a helyét, a munkájában is és otthon is. Fura érzés volt látni anyaként hogy nővé vált az én kislányom, ahogy apránként kialakítják a közös életüket és a saját felnőtt életét is. Elengedtem őt, de megmaradtam biztos hátországnak, szinte naponta beszélünk, átalakult a kapcsolatunk de nagyon tetszik ez az irány. A fiúk tanulnak, mindenki teszi a dolgát, ügyesek én meg büszkén nézegetem őket. Nagyfiú életében megtörtént az első szerelem elmúlása, nagyjából a szakdolgozat elkészítésével egyidőben. Pár hét múlva államvizsga és a második gyermekem is diplomás lesz.
Végül a Szerelem: az egész évben végig maradt a csodálatos boldog rózsaszín szeretetbuborék. Sokat kirándultunk, beszélgettünk, sétáltunk, vagy csak éltük a mindennapokat. Kicsit átalakult az együtt töltött idő, már megcsinálom az épp aktuális házimunkát akkor is, ha ő itt van (oké, nem nagytakarítás, de mosás teregetés). Október végén kifestettük a lakás nagy részét, ketten együtt. Jó feladat volt, tetszik a közös tevékenykedés vele és az eredmény is. Megbeszéltük hogy a kapcsolatunk így tökéletes, nem változtatunk semmin de mindketten nagyon vigyázunk erre a törékeny kincsre, amit kaptunk.
Ahogy a világot elnézem, nem lesz könnyű év 2023 sem. Szerencsés vagyok, csodálatos családom van, a szüleim egészségesek, a gyerekeim is, szép lassan elérik a céljaikat, van munkám, ráadásul szeretem is, van egy csodálatos társam, boldog életem és Csufika, aki minden nap bizonyítja hogy imád :) . Kell ennél több?
Ami az évből kimaradt, amiből többet szeretnék: olvasás, kreatív tevékenység.
Egy csodálatos budapesti hétvége van mögöttünk, ráadásul háromnapos :)
Csavarogtunk, vásárolgattunk, kirándultunk , tömegközlekedtünk, megkerestük a Kukacot és a Lego oroszlánt, megmásztuk Budapest lépcsőinek nagy részét (így éreztem szombat este az izmaimat :) ), kilátóztunk, Gyermekvasutaztunk, Libegőztünk. Aztán nagyon finom husilevest ettünk és jókat aludtunk. Feltöltődős hétvége volt, szerelmes, kézenfogva sétálós.
Ahogy öregszem és változik az élet körülöttem, a gyerekek, a munkahely, a társaság, a barátok, az mindig vegyes érzéseket indít el.
Sokáig, több évig éltem társtalanul, neveltem a gyerekeimet és igyekeztem nap mint nap helytállni a munkahelyemen, maximálisan megfelelni mindenkinek, az elvárásoknak és akár a feladatok elé menni. Hogy megérte-e ne most firtassuk, de vissza fogok térni rá. Gyerekek, család szempontjából biztosan megérte, azt nap mint nap bizonyítják.
Két évvel ezelőtt, pár héttel a legutóbbi új szakmám megszerzését követően belépett a szerelem az életembe. Akkor még nem tudtam mennyire lesz tartós az ottléte, mára tudom hogy nagyon. Az első pillanattól kezdve támogatott, bátorított, meghallgatott, kérdezett és segíteni igyekezett a döntésem meghozatalában és később a kivitelezésében. Elhatároztam hogy otthagyom a munkahelyem, aztán eljutottam arra a pontra hogy bármi áron...pedig az volt az igazán nekem való munka: változatos, pörgős, intézkedős, emberekkel,gyerekekkel foglalkozós. A bármi más elfogadása hozta a békét, amit érzek: pályáztam egy állásra, az első, eredeti szakmámnak megfelelőre, amiben elég keveset dolgoztam a suli elvégzése után. És pont ma egy éve csörrent meg a várva várt telefon, hogy ha akarok még itt dolgozni, akkor december 1-én szeretettel várnak. (elhúzódó felvételi folyamat volt, próbamunkával, elbeszélgetéssel de végül számomra kedvező eredmény született, igaz hogy két hónap alatt...közben többször feladtam a reményt bevallom, de a Szerelmem akkor is tartotta bennem a lelket). Azóta eltelt csomó hónap, minden nap lelkesen jövök dolgozni, rengeteget tanultam, magabiztosabb vagyok a munkában mindenképpen. Persze azon kívül is, hiszen a szeretetburok ami körülvesz erősíti hogy mindannak ellenére ami velem történt, nem vagyok rossz ember...és itt jön a visszacsatolás: 7,5 év után úgy jöttem el az előző helyemről, mint bármelyik másik kedden tettem volna, se egy vigyázz magadra se egy jó hogy itt voltál, se egy kár hogy elmész...pedig képmutatásból ott volt elég, bármelyiket ki lehetett volna mondani nyugodtan 😛. Tették ezt azok az emberek akikkel éveken át együtt dolgoztam, és voltak olyan időszakok amikor azt hittem a barátaim is..persze, érdekbarátságok...ezt már tudom. Volt néhány volt kollega, akit amint kiléptem a kapun mindenféle felületen letiltottam hogy ne nézegethesse az életemet, de a zöme, főleg akiket jobbnak gondoltam, megmaradtak ismerősnek. És eltelt majdnem egy év és ezek a kapcsolatok megszakadtak, teljesen. Tehát mik voltak? Érdekbarátságok, érdekkapcsolatok...én meg ennyi idősen olyan hülye és naív voltam hogy azt hittem szeretnek....mindegy most már, azt hiszem lezártam a múltam ezen részét és újult erővel vetem bele magam az új életem alakításába. Mert az a fontos, előre kell nézni és nem hátra...más emberek cselekedeteit nem tudom megérteni, csak minősíteni, magamnak, a családomnak, a páromnak, amikor arról van szó hogy miért nincsenek barátaim...
Jenny Colgan: Mentsük meg a Piciny Csodák Pékségét Marisa élete megváltozik amikor nagypapája meghal. Búskomor lesz, nem szívesen van ember...
.jpeg)
