COVID napló 7.

 Szeretném ha magabiztosan kijelenthetném, hogy minden rendben, túl vagyunk rajta. Annyi vacak, utólag jelentkező mellékhatást lehet hallani a médiából, hogy már nem tudom mit hihetek el és mit nem. És eljutottunk oda, hogy a káosz, a tájékoztatás és tájékozatlanság hiánya és összevisszasága a legrosszabb ebben a betegségben. A karantén szabályai mintha mások lennének a gyerekorvosnál és mások az én dokimnál. Ugyanakkor lettek tüneteink, engem később teszteltek ezért még a héten karantén van. Ahányszor felhívom telefonon, annyiszor mond mást hogy mikor jár le. Márpedig fel kell hívnom, kétnaponta...nem, nem tudom miért, hiszen tünetem már régen nincs, mostanra a nátha és a köhögés is elmúlt. Ma éppen azt mondta, hogy még holnap is karanténban vagyok, oda ne menjek a táppénzes papírért...Majd hétfő délután. Oké, de hétfőn megyek dolgozni már. És holnap jön a Kedvesem, végre, majdnem egy hónap után és nagyon várom hogy elmehessek vele sétálni. Hetek óta nem voltam kint, betartottam a bezártságot, de már nagyon akarok kimenni.Eddig senki nem keresett minket telefonon, senki nem ellenőrizte hogy hol vagyunk, holnap ki fogok menni. A Kedvesemmel. Majdnem egy hónapja nem találkoztunk, csak telefonon és üzenetekben tarthattuk a kapcsolatot. Voltak könnyebb és nehezebb napok, neki is, nekem is, nemcsak a betegségem, hanem a másik hiánya miatt is. Bevallom, ezt én most nagyon élvezem. Hogy van, hogy szeret, hogy rajong, hogy érdeklődik, ötletel, szervez, velem tervez tavaszra, nyárra és későbbre. Ő annyira olyan, amilyet álmodtam magamnak, hogy néha meg kell csípnem magam, hogy tényleg nem álmodom-e...Annyira egyformán vélekedünk az élet alapvető kérdéseiről, hogy tudjuk a választ amikor feltesszük a kérdést. Soha nem ismertem embert, akinél ennyire önmagam lehetek, ennyire nem kell meggondolni mit mondok. Akarom, hogy ez nagyon sokáig így maradjon, mindent meg fogok tenni érte.