Az előző bejegyzésekkel kissé összefügg ez a mai: fura a cím, ezt a szót se ismertem nagyon sokáig. Főleg nem úgy, hogy semmi okom nem volt rá. Hát most már hónapok óta társam, egy olyan társ akivel nem tudok és nem is akarok hosszasan együttélni. Csak nem tudom hogyan lehetne, hogyan kellene szabadulni. Mert ezt senki nem tanította nekem, és eddig nem is volt rá szükségem. Azt hiszem szerencsés vagyok, de bevallom ez nem vigasztal most. Mivel tulajdonképpen semmi nem változott az életemben, a változókorhoz kötöm az érkezését. Hiszen a családom rendben van, Csufika egészséges (bár ez egy pillanat alatt megváltozhat, de nem szabad bevonzani a rosszat), a munkahelyem rendben van, barátaim eddig se voltak, most sincsenek, nincs változás. Állandóan készenlétben élek, minden pillanatban valamiféle belső bizonytalanságot érezve hogy valamit elfelejtettem vagy elrontottam vagy valami baj fog történni. Ez az érzés, a készenlét, a rossz alvással együtt lassan oda vezet hogy kikészülök. Persze aludni se bírok, hiába vagyok fáradt. Ez egy ördögi kör amiből nem tudom hol a kijárat. Ha délután ledőlök picit, zakatol az agyam hogy mennyi feladatom van: mosni, vagy teregetni, vagy főzni, vagy valahova menni, ami általában a másnapi szendvicsalap beszerzésénél nem komolyabb feladat.
Stresszkezelést kéne tanulnom...kialakítani egy olyan megoldást magamnak, ami működik. Mint egy leszarom-tabletta. Hogy ami nem az én dolgom, azon ne rágódjak...ami elmúlt, azon ne rágódjak..amit nem tudok megváltoztatni, azon ne rágódjak...ha egy engem bántó dolgot csak konfrontációval lehet megoldani, amihez sem kedvem, sem erőm, akkor azon ne rágódjak...vannak olyan beszélgetések, amelyeket nem érdemes elkezdeni, mert a másik fél dolgokhoz való hozzáállását ismerem, nagyjából fel se fogná mi bajom van, legfeljebb kényszerből igazat adni, megígérne valamit amit aztán persze hogy nem sikerül betartani. Van egy mondás, de nem szép, tehát úgy nem írhatom le ahogy gondolom: elég öreg vagyok én már ahhoz hogy ne menjek házhoz a pofonért, főleg ha biztosan tudom hogy nekem van igazam és a sztori végén én lennék aki csalódik és azt nem akarom. Csak ez valahol megint olyan probléma, ami gyakran előfordul az életemben: mást képzelek egy kapcsolatba, mint ami...és úgy érzem másnak én is olyan fontos vagyok mint ő nekem. De nem, vagy csak még nem jött rá. Drukkolok neki, hogy nehogy késő legyen...
A stresszkezelés egyik általam alkalmazott módja az evés...lehetőleg valami szénhidrátot...hát az most éppen nem az amire szükségem van, most még annyira se mint eddig. Keresem a b verziót...menjek pszichológushoz?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése