Eseménytelenül eltelt egy újabb nap. Jobb pillanataimban ezt úgy fogom fel hogy egy nappal közelebb vagyunk a végéhez...a végéhez ennek a néhány hónapja még elképzelhetetlen helyzetnek. Akkor sem lesz könnyebb, csak másképp lesz nehéz. A károk, veszteségek felmérése fájdalmas folyamat lesz, de reményt adhat az újratervezés, újjáépítés lehetősége. A mostani helyzetben a tehetetlenséget viselem legnehezebben, a kilátástalanságot, a bizonytalanságot. Mondom mindezt úgy, hogy szerencsére nem tartozom azokhoz az emberekhez akiknek az életét gyökerestől forgatta fel a vírus. Nagyon nagyon szeretném, ha amikor vége lesz, ott folytatódna, mint ahol március közepén abbamaradt.
Amíg várok, folyamatosan pakolászok, selejtezek a lakásban. Pótcselekvés. Olyan fiókok, szekrények, tárolók kerülnek sorra, amiket évek óta halogattam. Persze hogy előkerültek félbemaradt kézimunkák, elfeledett fonalak, amik elindítanak egy lavinát a fejemben...hogy mi mindent kellene megcsinálni. A baj az, hogy mégis kb állandósult a semmihez sincs kedvem érzés...az is igaz, hogy a negyedik pár zokni készül a Kispasinak.
Ma kenyeres nap volt, egy újabb pótcselekvés, ugyanakkor kicsit kreativitás is. Továbbra is Dragomán-recept, egy kis szezámmaggal, graham liszt és fehér liszt keveréke, no meg a zacskó alján árválkodó maréknyi rétesliszt is belekerült. Sokkal barnábbra sült mint eddig bármikor, de ugyanolyan finom és lyukacsos lett. Már csak azt kellene valahol kinyomoznom, hogy mitől lesz vékonyabb a héja...ez az egy ami nem tetszik benne.
.jpeg)
