és igen!

 Ezt a bejegyzést megírtam november 13-án, kb 12 órát közzé is volt téve..aztán töröltem, mert nem tudtam a láthatóságát átállítani. Jobb lesz az nekem ha még két hétig nem lesz nyilvános a véleményem…

November 9...a nap, amire szeptember eleje óta vártam. A telefonom kijelzőjén megjelent egy név, a szívem rögtön ki akart ugrani a helyéről, de mégis, boldogan, higgadtan, magabiztosan vettem fel a telefont. December 1-én egy másik munkahelyen várnak rám. Elég volt a jelenlegiből, bár egyes részeit sajnálom. Sajnálom hogy nem foglalkozhatok a gyerekekkel, amiért egy csomót tanultam. De az új munkám miatt fel kell eleveníteni azokat a dolgokat amit 14 évesen választottam hivatásnak. Nagyon messze a gyerekektől, de talán 46 évesen nem véletlenül kaptam egy ilyen lehetőséget. Boldogan, lelkesen várom az újat, természetesen egyfajta félelemmel vegyes izgalommal. Továbbra is hiszem hogy az életben minden okkal történik, és minden akkor történik amikor itt az ideje, amikor az adott helyzetből már megtanultam mindent amit kellett. És még egy furcsa dolgot megfigyeltem: amikor elengedem, megkapom...Így volt ez Csufikával is, akit nem kaphattam meg amikor szerettem volna, csak hetekkel később...és a Szerelmem...több próbálkozás, egyedül töltött évek után elengedtem a lehetőségét, hogy van egy Párom, egy társam, akivel boldog lehetek...és akkor jött Ő és csodát tesz velem...mintha egy tündérmesében élnék már több mint egy éve. És ez a munkahelyváltás: valami megszakadt egy ideje, elkezdtek a rossz energiák jönni felém. Tulajdonképpen már a sulit is menekülőútnak szántam, aztán mégsem az lett. Hullámokban jött rám a mehetnék, de mindig történt valami, amiért mégse léptem. Az idén nyáron aztán annyi olyan dolog történt amivel nem tudtam azonosulni, hogy nem halaszthattam. Az első próbálkozásom egy gyerekközeli munka volt, egy ismerős helyre pályáztam, ahol nem engem választottak, de nem is ez volt a legnagyobb pofon: nem is történt semmi visszajelzés. És a többi 18 helyről sem, ahova pályáztam. A végére már mindenféle munkát megpályáztam. Tettem ezt annak ellenére, hogy a jövendőbeli munkahelyemmel a "tárgyalás" szeptember első napjaiban indult, csak annyira lassan történt minden, hogy már lemondtam róla...és láss csodát, mégis megkaptam a lehetőséget.

És mi az, amit meg kellett tanulnom? Hogy ne bízzak senkiben...hogy a szélkakas veszélyes...és jótett helyébe jót ne várj...igaz, jelen esetben a jótettet nem azért csináltam mert bármit is vártam volna...de hogy mi is történt sok sok évvel ezelőtt, úgy tűnik arra már csak én emlékszem. Mégis úgy gondolom, hogy az így volt jó. Nem tudom mit kellett még tanulnom, de lehet hogy a következő két hétben még ki fog derülni.

31.

 Végetért az október, csendes csajos nappal zártuk, itthon, kettesben lányok.

Minden jó ha a vége jó, ennek most jó. Ha a hónap elején el kellett volna mondanom milyen lesz a hónap, mi fog történni, nem ezt mondtam volna. Amit vártam nem történt meg, más amire nem számítottam igen. A legfontosabb: a család, a szerelem örök és állandó.

30.

 A mai nap legnagyobb és egyetlen érdeme: Kispasi 14 éves lett. Elrohant az idő, csodálatos, érzékeny lelkű fiatallá érett.

Ez most gyerekes hétvége, az én Kedvesem mégis boldoggá tette Kispasit: reggel felhívta és a gyerekeivel együtt énekeltek neki a szülinapjára. Egy apró gesztus, az ünnepelt mégis nagyon boldog lett én pedig újra megerősítést kaptam hogy  ő Mr Tökéletes.

29.

 Kirándultunk egy kicsit, úgy tűnik hagyományt csinálunk a csalai kastély őszi meglátogatásából. Az dén is gyönyörű volt, most nem annyira a kastélyt csodáltuk, sokkal inkább a környékét.

Az elhagyott és kiszáradt horgásztavat, a gondozatlan patakot, amin a vadak járnak csak át...nagyon szeretném ha lenne egyszer sok sok pénzem és csodát tehetnénk ezzel a környékkel.

28.

 Karantén hangulatom van...nem megyünk sehova, nem csinálunk semmi fontosat, sürgőset, csak a legjobbat: együtt vagyunk. Kenyeret sütök, délutánra sütit, ebédet főzök, nagyokat alszunk. Alakul a náthám, már kb tíz percig kibírom zsepi nélkül. Kispasi nagyon csúnyán köhög és nátházik ő is, így nem annyira érzem bűnnek hogy nem mozdulunk ki. Ma délelőtt voltunk egy kicsit sétálni, megvettük a koszorúkat a temetőbe. 

27.

 Csodálatos napsütéses őszi idő volt, de olyan náthás vagyok hogy nem kívánkoztam ki egész nap. Egy kis főzés, egy kis háztartás, sok ágyban fekvés, alvás, neocitrán...ez volt a mai nap. Remélem a holnap már jobb lesz. Azért ma is, tegnap is dolgoztam, telefon, email volt, szerencsére kimennem nem kellett.

23-26.

 Nagyon gyorsan elszállt ez a pár boldog nap. Tulajdonképpen semmi rendkívülit nem csináltunk, csak együtt voltunk. Főztünk és finomakat ettünk, sétáltunk, beszélgettünk, gyerekeztünk, kivételesen filmet néztünk. A vasárnap délutánt a barátaimnál töltöttük, nagyon jól éreztem magam, ő is, sokat nevettünk. Hétfőn reggel elvittük Nagylányt vezetni Veszprémbe, addig mi sétáltunk, tervezgettük a jövő évi feladatokat, a lakásfelújítást, átalakítást. Imádom a lelkesedését, hogy minden pillanatban tudom hogy szeret, mindenhova kézenfogva megyünk és drukkol hogy a terveim, terveink úgy alakuljanak, ahogy szeretnénk...mert vannak olyan helyzetek, ahol nem lehet sürgetni az időt, csak várni a megfelelő pillanatra. Vigasztalt, próbált jó kedvre deríteni, az autómat megint szerelőhöz kellett vinni hétfőn, nagyon rengeteg pénzt költöttem rá ebben a hónapban (az én fizetésemhez képest mindenképpen). Ráadásul megbetegedtem, a kezdődő torokfájás rendes náthává változott és mára teljesen maga alá temetett. A nap nagy részét ágyban töltöttem, persze azért főztem a gyerekeknek, akik őszi szünet lévén itthon élvezik a napokat (kivéve Nagyfiú, neki suli van). Kispasival levittük a pincébe az erkélyről a bútorokat, itt az ősz, napsütéskor is hűvös van kint ücsörögni már. A Kedvesem elment haza, egyrészt oltás miatt, másrészt hogy a lakásfelújítást befejezze. 

Összességében egy nagyon boldog hosszúhétvégével lettünk gazdagabbak mindketten.