Az év egyik legkedvesebb időszaka nekem. Szeretem a színeit, illatait, a titkokat, a készülődést, a várakozást, a még jobban egymásra figyelést. Minden évben igyekszem maximálisan kihasználni minden pillanatot, sok együtt töltött, együtt játszott órával, azokkal akik a legfontosabbak...a szüleim, a gyerekeim és a Kedvesem. A négy héten át tartó gyertyagyújtás minden évben közös program, az idén úgy alakult, hogy mi ketten a Kispasival voltunk az állandó résztvevők vasárnap, először Nagylánnyal, aztán Kedvesemmel, a harmadikat Nagyfiúval és a negyediket Nagylánnyal és kedvesével együtt gyújtottuk meg. Az utolsó adventi hétvégét Budapesten töltöttem. Újabb szintlépés következett a kapcsolatunkban, bemutatott az anyukájának és a testvérének. Csodálatos hétvége volt, mint minden perc Vele..sokat, mondhatnám hogy rengeteget sétáltunk, megnéztük a karácsonyi vásárokat, ikeáztunk, beszereztünk néhány hiányzó ajándékot. Kicsit sétáltunk a Dunaparton is, de nagyon hideg szél fújt..
Elszaladt...
Új munkahely, új élet, új emberek, új kihívások. Élvezem, ugyanakkor így a karácsonyi készülődéssel együtt nagyon elfáradtam. Nem gondoltam hogy a néha kb másfél óra, amivel később érek haza, ennyi mindenre jó volt...meg hogy hazafelé bevásároltam...át kell szervezni az életemet, életünket, ez nem ment egy hónap alatt. Nagy galiba nem történt, mindent megcsináltam amit szerettem volna, csak mostanra elfáradtam. Lett a gyerekeknek minden napra kaja és tiszta ruha mint eddig, lett karácsonyi ajándék mindenkinek, ráadásul az amire vágyott, lett minden napra tiszta lakás, feldíszítve és ugyanúgy kb tízféle aprósüti karácsonyra mint eddig mindig. Az idén ez több energiámba került, és a gyerekek segítsége is nagyon sokat számított.
Az elmúlt hetekben kb 180fokos fordulatot vett az életem és ezzel együtt a nekem fontos embereké is. Teljesen új munkát végzek, teljesen új helyen, új emberek között. Ugyanannyian vagyunk mint a régi helyen, ráadásul egy épületben, egy szinten, egymás mellett és egymással dolgozva. Természetesen itt sem szeret mindenki mindenkit de nem érzem a rosszindulatot ami megkeserítette az életemet az utolsó hónapokban. Van viszont sok nevetés, segítőkészség és türelem. Jó időszakban érkeztem, már két karácsonyi buliban is voltam és élveztem. Ez meglepő volt a magam számára is, de azzal magyaráztam hogy nem kell arra figyelni ki barát és ki ellenség, mert mindenki barát. Nagyon szeretek itt lenni, idetartozni...
A család pedig visszakapta a régi boldog mosolygós Katát.
Barátnőmmé lett kolléganőmnek van egy egyszerű homokszinű kabátja ami nekem nagyon tetszik. Ahhoz készült egy nyakmelegítő amit az utolsó napok egyikén kapott meg:
Ezt a bejegyzést megírtam november 13-án, kb 12 órát közzé is volt téve..aztán töröltem, mert nem tudtam a láthatóságát átállítani. Jobb lesz az nekem ha még két hétig nem lesz nyilvános a véleményem…
November
9...a nap, amire szeptember eleje óta vártam. A telefonom kijelzőjén megjelent
egy név, a szívem rögtön ki akart ugrani a helyéről, de mégis, boldogan,
higgadtan, magabiztosan vettem fel a telefont. December 1-én egy másik
munkahelyen várnak rám. Elég volt a jelenlegiből, bár egyes részeit sajnálom.
Sajnálom hogy nem foglalkozhatok a gyerekekkel, amiért egy csomót tanultam. De
az új munkám miatt fel kell eleveníteni azokat a dolgokat amit 14 évesen
választottam hivatásnak. Nagyon messze a gyerekektől, de talán 46 évesen nem
véletlenül kaptam egy ilyen lehetőséget. Boldogan, lelkesen várom az újat,
természetesen egyfajta félelemmel vegyes izgalommal. Továbbra is hiszem hogy az
életben minden okkal történik, és minden akkor történik amikor itt az ideje,
amikor az adott helyzetből már megtanultam mindent amit kellett. És még egy
furcsa dolgot megfigyeltem: amikor elengedem, megkapom...Így volt ez Csufikával
is, akit nem kaphattam meg amikor szerettem volna, csak hetekkel később...és a
Szerelmem...több próbálkozás, egyedül töltött évek után elengedtem a
lehetőségét, hogy van egy Párom, egy társam, akivel boldog lehetek...és akkor
jött Ő és csodát tesz velem...mintha egy tündérmesében élnék már több mint egy
éve. És ez a munkahelyváltás: valami megszakadt egy ideje, elkezdtek a rossz
energiák jönni felém. Tulajdonképpen már a sulit is menekülőútnak szántam,
aztán mégsem az lett. Hullámokban jött rám a mehetnék, de mindig történt
valami, amiért mégse léptem. Az idén nyáron aztán annyi olyan dolog történt
amivel nem tudtam azonosulni, hogy nem halaszthattam. Az első próbálkozásom egy
gyerekközeli munka volt, egy ismerős helyre pályáztam, ahol nem engem
választottak, de nem is ez volt a legnagyobb pofon: nem is történt semmi
visszajelzés. És a többi 18 helyről sem, ahova pályáztam. A végére már
mindenféle munkát megpályáztam. Tettem ezt annak ellenére, hogy a jövendőbeli
munkahelyemmel a "tárgyalás" szeptember első napjaiban indult, csak
annyira lassan történt minden, hogy már lemondtam róla...és láss csodát, mégis
megkaptam a lehetőséget.
És mi
az, amit meg kellett tanulnom? Hogy ne bízzak senkiben...hogy a szélkakas
veszélyes...és jótett helyébe jót ne várj...igaz, jelen esetben a jótettet nem
azért csináltam mert bármit is vártam volna...de hogy mi is történt sok sok
évvel ezelőtt, úgy tűnik arra már csak én emlékszem. Mégis úgy gondolom, hogy
az így volt jó. Nem tudom mit kellett még tanulnom, de lehet hogy a következő
két hétben még ki fog derülni.
Végetért az október, csendes csajos nappal zártuk, itthon, kettesben lányok.
Minden jó ha a vége jó, ennek most jó. Ha a hónap elején el kellett volna mondanom milyen lesz a hónap, mi fog történni, nem ezt mondtam volna. Amit vártam nem történt meg, más amire nem számítottam igen. A legfontosabb: a család, a szerelem örök és állandó.
Jenny Colgan: Mentsük meg a Piciny Csodák Pékségét Marisa élete megváltozik amikor nagypapája meghal. Búskomor lesz, nem szívesen van ember...
.jpeg)
